A 70-es évek során volt egyfajta ellenáram, amely szembesült a pillanat uralkodó akadémiájával, a dekonstruktivizmus. A punk mozgalomhoz kapcsolódó grafikusok alternatívát mutattak a szakma merev és bevett modelljeivel szemben. Bár a dekonstrukció az építészet szívében született, a grafikai tervezés hamar átvette ezt a kifejezést, és sok művész azt az alapelvet vette figyelembe, amely fenntartotta műveit. Ez egy olyan koncepció, amely nem rendelkezik szigorúsággal és pontossággal, mivel soha nem épült fel önmagában áramként vagy az avantgárdon belüli ismizmusként.
Ennek ellenére bemutatott bizonyos jellemzőket, amelyek meghatározóvá tették, és amelyek olyan művészek alkotásait jellemezték, akik annak ellenére, hogy ismerik az akkori grafikai tervezés uralkodó és hivatalos normáit, szándékosan úgy döntöttek, hogy nem alkalmazzák azokat. Ellentétben azzal, amit gondolni lehet, ennek az irányzatnak nem az volt a célja, hogy elpusztítson egy kompozíciót, sokkal inkább az, hogy módosítsa annak szerkezetét és más funkcióval ruházza fel. Ennek közvetlen hatása van a nyelvre és a javaslat benyújtásának módjára, mivel az információkezelés hierarchiája elveszett, és az eljövendő üzenet kissé elterjedté vált. Az építészetben, amely ennek a tendenciának az oka, a dekonstrukció mindenekelőtt az épületek belsejében történt, ahol az a elfojtott tisztátalanság mint szimbolikus alkotóelem. A fogalmak elmozdulása, rendezetlensége és eltérése kulcsfontosságú elemek, és kaotikus benyomást keltenek, kontrollálhatatlan érzetet nyújtanak, miközben kifejthetetlenek mindazok, akik megfigyelték a műveket. Ez egy olyan esztétika, amely kacérkodik és keveredik a kubizmussal és a szürrealizmussal a grafikában, és amely visszatérni látszik, különösen a fotomanipuláció terén. Íme néhány nagyon inspiráló példa:
Nigel Tomm fényképe